Hosszú napok, hetek telnek hangtalan
Értelmetlen fájdalommal telten
Zavartalan
Lélekgyilkos malom.
Ki rontott először ki tudja már
A félelmünk foglyai lettünk, a múlt
Mélabúba zár
Kószálok a fagyott avaron
Elfeledtem már milyen az - vágyni
Magamat, kapcsolatunkat sajnos
Rosszabbá válni
Nap mint nap hagyom
Őrzőm dühe oly vészjóslón elvakult
Menekülnék feledni Téged, de
Barátságunk megfakult
Képeit hasztalan zavarom
Nem tudom oly jó voltál-e tényleg
Mint amilyennek Rád emlékszem
De a szomorú mérleg
Hogy hiányzol sokszor és nagyon
Képtelen lettem járni emelt fővel
Büszkén és emberként hisz
Elvett tőlem
Egy esztelen hatalom
Sosem leszel többet mellettem
Meg sem fogsz ismerni joggal, mert
Helyetted
A gyilkost öleli a karom.
Üvölthetek és sírhatok, de félek
Meg már sosem tudhatom
milyen lett volna az élet
Veled vajon...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
bluedress 2011.02.18. 10:59:29