El sem hiszem, hogy nagyságrendileg két és fél éve nem keseregtem a blogomban. Úgy látszik, hogy a szépet és jót megélem, a rosszat pedig kisírom magamból.
Létezik gyermekágyi depresszió apáknál? Ha létezik, akkor benne vagyok. Andi szerint ha keserű érzéseim vannak, akkor az csak önsajnálat és önsajnáltatás. Sebaj, sosem az empátiája miatt szerettem. Ő erős én meg nem, így alkotunk egy párt.
Az élet iróniáján szívesen mélázok el a vonaton néha. Egy hónapja megszülte második gyermekünket. Másfél éve az intenzíven ültem mellette a fővárosban, most pedig megszülte Verát. Apró nüanszokon múlt ez: egy lelkiismeretes orvos éjszakába nyúló kutatása, konzíliumok kollégákkal, Andi élni akarása, egy valóban jó sebész, és az ő 40 éves tapasztalata. Andi majdnem meghalt egy olyan betegségben, amit nem tanítanak az orvosin, nincsen szakirodalma, és szinte betege sem: 40-et ha látott egész életében az az orvos, aki egyáltalán fel tudta ismerni. Annyi ponton el tudott volna bukni.
28 évesen nem szokás az élet mulandóságán filozofálni. De én majdnem özvegy lettem. El kellett számolnom a feleségemmel, a múltammal, az érzéseimmel, a terveimmel. Meg kellett előzetesen barátkoznom egy olyan élettel, amely teljességgel ismeretlen volt de ezt túlélve a kapcsolatunk erősebb lett mint valaha. A halál megerősített minket.
Most pedig a gyerek születése után messzebb vagyunk mint valaha. Tudom, hogy rajtam múlik. Én vagyok tele ambivalens, disszonáns érzésekkel: hiszen az enyém, én hívtam életre, már ismerem a csodát amit képes elhozni az életembe, hiszen tudom, hogy a nagy, ötéves testvéréért már megtennék bármit.
De szeretetlenséggel, kirekesztettség érzéssel vagyok tele. Kitúrt a kis pondró, aki miatt sem gyengédség, sem szexuális vonzalom, sem figyelem, sem elismerés nem illet. Ezt hozta az új élet fakadása...
Ezt az ellentétet érzem ironikusnak.
Hűtlennek érzem magam kis blogomhoz. De visszanyúlok, hiszen a barátok mintha elporladnának a kezeim között. Pedig nagyon kéne egy ember, akinek a szemébe nézhetnék, és teríthetnék: lásd ez vagyok én. Aki gyarló, akinek fáj, de könnyebb lesz neki, ha meghallgatod. Talán egy éve számvetettem és örültem, hogy öt embert barátomnak mondtam. De most, hogy az életet nehéznek érzem, nincs köztük olyan, akibe bele tudnék kapaszkodni. Egy korombeli: de karrierista és nem tudhatja min megyek át - gyermektelen. Az összes többi idősebb - mindig ez volt, koravén vagyok, negyvennek néznek és annak érzem magam. Egy mintha nem létezne számomra komoly ügyek esetén - nem tudok odamenni hozzá és belenézni a szemébe - segíts - rájöttem hogy nem komoly a barátság, inkább csak haverság. Egy, aki gyógyító volt, sokat segített nekem Andi betegsége alatt - de most lassan egy éve messzire elkerül. Egy várja a negyedik gyermekét, és közben az állandó időzavarában lehetetlen leültetni. Az ötödik, bár mély, értékes, sokat látott ember, lepattint mintha leprás lennék. Már tudom, hogy velem van a gond. Egymilliárd légy nem tévedhet...
Ha Andi mellettem, nincsen gond. De most mély gyűlölettel szemlél. Mert kezdek összeomlani. Túl sok területen sok a teher, és most nekem kellene támasz. Kinyújtom a karom, de képtelen vagyok támaszt lelni bárhol, bárkin.
A tudatalattim meg egy szarkeverő mocsok. Akkor amikor stabilitást kéne nyernem, övön alul vág oda. Álmaimban előkapar rég elfeledett vágyakat, érzelmeket, tetteket, dicsőséget és pusztulást vegyesen, úgy érzem azzal a jó szándékkal, hogy vigasztalódjak, de valójában ez is csak ürességet és szenvedést hoz - mint az alkohol a másnapon.
Kingának sosem mondtam el, hogy milyen mélyen szerettem. A szeretet fajtáját nem tudom behatárolni, de nagyon mélyen szerettem. De el is feledtem, tényleg - őt is, az érzést is. Rendben volt az életem. Erre egyik álmomban előrántja őt a gaz tudatom, valahonnan a legmélyebb, vastagon leföldelt ám szenvedéllyel csordultig telt lyukból, hogy belebújjak barna hajába, mélyet szippantsak az illatából és óvatosan a környezetre sandítva, félve a bosszútól - halkan, nagyon halkan, mint ahogy szú a fában perceg - suttogjam oda neki: "Egész életemben szerettelek"
Ő eközben és ez után sem néz rám, nem szól semmit. Csak jobb kezével megfogja a balom, és röviden, de határozottan talán ha öt másodpercre megszorítja. Ebben a szorításban benne van minden.
Nem porlad el. Nem érezteti a leprám. Nem támad, nem magyaráz, egyáltalán nem tesz semmit. Csak támaszt ad. Vigaszt...
...de ahogy felébredek, csak annyit érzek, hogy sarkaiból fordult ki a világ, és lassan két hete úgy is maradt, emészthetetlen, keserű ízű, rágós ezernyi morzsába morzsoltan.
Ezt hallgatva... Paradise Lost - Last regret
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.