A ciklusok váltakoznak, mint az évszakok az életemben. Ritkán szép és jó, és a nehézségek ilyenkor csak próbatételek, hogy elhiggyem, hogy haladok és ezek csak az ellenállás jelei.
De minden ciklusban sokszor porba vagyok tiporva, sárba taposva. És ez a konstans fájdalom már arra sem méltó, hogy kiordítsam magamból. Már innom is hiábavaló, már tudom, hogy nem old meg semmit. Tök száraz lettem.
Tegnap éjjel amikor elképzeltem milyen lenne volánnál légzsákok közt halni meg, a kormányt tudattalanul húztam rá 130-nál a szalagkorlátra, nem is az élni vágyásom rántott vissza, hanem a meghökkenés, hogy hova jutottam. Hogy képes lennék megtenni.
A lányom az aki visszatart. Ő az egyetlen személy akit őszintén és tiszta szívből szeretni vagyok képes. Nem hagyhatom itt. Meg kell védjem, oltalmaznom. Már nem is magamért akarok élni talán.
Soha nem bántottam Andit. Sosem voltam vele tettleges, és alávalónak éreztem volna magam. Mindenki válasszon magának ellenfelet a súlycsoportjából. De amikor úgy láttam, hogy ellökte a kicsit, én is ellöktem őt. Szemet szemért. És a mai napig nem tudom, hogy rosszul láttam-e. De nem bánom. Az első a lányom...
Mennyivel jobb a lelki terror, mint a fizikai? Mit engedhet meg ő magának? Hova vezet ez? Csak pakolom magamra a sz@rt...
Sentenced - The rain comes falling down
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.