Alternatív valóság

Volt valami különleges az éjjeli autópályában. Az apró prizmák által rajzolt ív, az elválasztóvonal ritmikus villódzása, az órák zöld izzása, a rádiók által játszott zenék mind többé tették mint egy autóút. Néha irigyelte a kamionosokat, akiknek ez az élete. Bár a megszokás talán mindenből kiöli a varázst. Az alkoholizmus nem részegség, a migrén nem fájdalom, a házasság nem szerelem, a hobbiból lett munka nem varázslat többé. Szerette az éjszakában, hogy nem aszfalton kígyózó más utazók diktálnak a szürke Bravának, hanem a jobb lába. A kamionosok éjjel értenek a százméterekkel korábban kitett indexből, és a tonnáikat komótosan bár, de hajlandóak kituszkolni, hogy szabad utat biztosítsanak. A benzinkutak ilyenkor nem nyüzsgő bolyok, hanem csendes szigetek voltak. Szerette és kívánta az aszfaltot maga alá, de az hajnalra elfogyott. Kiért a tengerpartra, és a néhánytíz kilométer után a komphoz ért. Az még nem közlekedett. Túl korán volt. Titusz egyedül volt a pirkadattal, a morajló hullámokkal, a teherautók sofőrjeinek cigarettaparázsizzásával. Katarzist várt és ürességet kapott. Hozta a formáját.