Az esztergomi középiskolai éveire mindig szívesen gondolt vissza. Imádta a várost, ahol férfivá érett, ha később vissza is ment párszor üzleti ügyben, mindig rótta kicsit az utcákat pár megkopott emlékképért sóvárogva.
Most is érzi visszaidézve azt a nyers pokoli erőt, amely akkor előre tudta vinni, elvekkel és álmokkal telten. Hitt a jövőben és meg tudta élni a mát.
Persze nem mindig volt diadalmenet. Elsősként még csak csiszolódott a nagy csapat, felmérte mindenki a másikat, és koncentrált a tanulásra, hisz ha már bejutottak, maradjanak is bent. Nagyrészt fiúkból állt a gárda, ráadásul a 24 órás együttlét egy hatalmas leckét adott nekik alkalmazkodóképességből, de a bajtársiasság, az összetartozás tudata is borzasztóan erős volt. Aztán jött a hír: az iskolát felszámolják. Lényeg a lényeg, összevonták őket egy zömmel leányokból álló iskolával, koedukált kollégium született, és így indult a második évad.
Az élelmesebbje sűrűn váltogatva partnereit profitált az egymásra szabadulás élményéből, de Titusz nem tudta kezelni a nőkkel való interakciót - bezárt. Még elsőben egy bálon úgy bepánikolt a rengeteg gyönyörű lány láttán, hogy kifordult a bálteremből és felrohant a koleszba. Szánalmas.
Az iskolaváltás miatt fellazult fegyelem sűrű kocsmázásban nyilvánult meg, de ez még ártatlan közösségi élmény volt.
Aztán betoppant az életébe Blanka. Korábbi érzelemkezdeményeit pici depikbe folytotta, de egy délután átszakadt egy gát: a csacsogó, magas, kedves, visszagondolva nem egy konfekciószépség lány emberszámba vette. Körülbelül 20 perc lehetett, amíg együtt sétáltak a vonathoz, de a lány őzikeszemei megégették Tituszt. Ő aznap repült, ám annál jobban fájt a földetérés - a buborék az ő eufóriájával együtt szétpattant, és a kínzó vágynak adta át a helyét. A harmadik év az önpusztítás évévé vált...
Hetente kétszer szívta magát csontrészegre, a végső adagja már 8 deci sherry volt. Kb 2 óra alatt 2 decis adagokban. Verseket írt és fájt, velejéig fájdokolt, belelovagolta magát egy olyan világba ami nem létezett. De szenvedni akart és szenvedést kapott.
Ezeket az éveket már túl mélyre temette, túlságosan fáj felszaggatnia, újból őszintén éreznie...ha éreznéd, amit érzett, hallgasd meg korszakának himnuszát:
Katatonia-Tonight's music
who could call my name without regretting
who could see beyond this my darkness
and for once save their own prayers
who could mirror down just a little
of their sun
how could this go so very wrong
that I must depend on darkness
would anyone follow me further down
how could this go so very far
that I need someone to say
what is wrong
not with the world but me
who could call my name without regretting
who could promise to never destroy me
tonight my head is full of wishes
and everything I drink is full of her
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.